Friccek földjén

Sok ismerősöm értetlenül áll a tény előtt, hogy egy olyan országba költöztem, melynek nem beszélem a nyelvét. Egy fórumon egyenesen igen bátornak tituláltak emiatt.

Nos, nem állítom, hogy ez könnyű dolog, és hogy néha nem szaladnék hazáig elkeseredésemben vagy a kudarctól, amit alapvetően az okoz, hogy nem értem a körülöttem levőket… de természetesen nem adtam még fel, hogy pár év múlva ez másképp lesz - azaz, megtanulok németül. Sajnos elég sok ellenpélda van körülöttem – olyan Németországba disszidált barátok és kollégák, akik már jópár éve itt élnek, mégsem boldogulnak még tökéletesen ezzel a fránya nyelvvel. Nyilván nem fogok belátható időn belül folyékonyan filozofálni az élet nagy dolgairól friccül, mégis igyekszem nem feladni. (Most is a német tanulás közepén vagyok… és inkább azt kéne folytatnom, mint ide írogatnom.)

Valójában azért ragadtam tollat ennyi idő után (ne haragudj rám, drága blogom, hogy ily sokáig hanyagoltalak), mert ráébredtem, mennyi mindent elárul egy népről a nyelve. Tudom, ez banális, és nyilván mind tudtátok már, nekem mégis érdekes lecke. Szlovákul sosem kellett tanulnom, az angolt pedig túl fiatalon és túl rég kezdtem ahhoz, hogy emlékezzem.

 

Szóval milyenek a németek nyelvük tükrében?

Szabályosak. Igen, a nyelv tanulását nagyban megkönnyíti a tény, hogy rengeteg szabály van, és igen kevés kivétel. Azt gondolom a magyar e tekintetben épp az ellenkezője lehet. Tán ezért is olyan nehéz megtanulni. És igen, ilyenek a németek is. Szeretik a szabályokat és be is tartják őket (még akkor is, ha nem büntetik az ellenkezőjét), mindenhová pontosan érkeznek, és nem túl spontánok, de legalább kiszámíthatóak.

Bonyolultak. Nem, a német nyelv a szabályok ellenére a legkevésbé sem egyszerű. A der-die-das nem könnyíti meg egyetlen Auslander életét sem. Ráadásul itt nem segít a szavak végződése, ahogy a latinban, szlovákban vagy az oroszban. A német sok mindent vett át más nyelvekből – például a "Schule" azért feminin, mert a latinban az a-végződés ("scola") mindig feminin. Már értem, miért segít a latin idegen nyelvek tanulásánál. De a némethez egymagában nem lenne elég… mert vettek át a franciáktól is ezt-azt. Sokszor pedig történelmi okai vannak a besorolásnak (az íróeszközök vagy iskolaszerek nagy része hímnemű, régen ugyebár a férfiak voltak a tudomány emberei). Csak azt nem értem, miért die Wurst...

Amikor az ember először kezd olyan nyelvet tanulni, melyben nemekkel és következményeikkel bonyolítják az életet, akkor méltán teszi fel a kérdést: ugyan mi szükség van erre az egészre? A magyarban nincsenek nemek, mégis pompásan megértjük egymást, nemigaz? Nos, nekem háromféle magyarázatom van minderre – persze biztos lesz olyan, akit egyik sem győz meg.

Egyrészről a nemek használata bizonyos esetekben megkíméli az embert attól, hogy állandóan nevén kelljen nevezzen személyeket vagy tárgyakat egy társalgás során. Van egy olyan gyanúm, hogy ennek köze lehet ahhoz a rejtélyhez, miért olyan bűn követhetetlenek Jane Austen párbeszédei magyar fordításban – mert a „he replied” és a „she answered” mind „válaszolta” lesz mifelénk.

Aztán állítólag abban is segítenek a nemek és minden ehhez egyeztetése a mondatban, hogy az ember rájöjjön, ha félrehallott vagy félreértett valamit. Mert ugye ha a melléknevektől kezdve a névelőkön át minden egy irányba mutat a mondatban, majd a végén egy egészen más ponthoz érkezünk… nos az olyan lehet, mint a szintetizátor a világzenében. Oda nem illő, így felkapjuk rá a fejünket.

És a harmadik magyarázat, ami igen elitista szemléletet mutat, de megintcsak sokat elárul a németekről… minél bonyolultabb egy nyelv, annál nehezebb megtanulni (micsoda következtetés), és így könnyebb megkülönböztetni a tanulatlan embereket a műveltektől. Hoppá! (A magyarban is ott van ez, de szerintem mára leginkább a helyesírás őrzi.) Ez első hallásra tűnhet csúnya megközelítésnek, de lehet akár a túléléshez szükséges bélyeg is. Sok helyzetben segít, ha tudjuk, kivel állunk szemben.

És végül… a németek különleges kapcsolatot ápolnak a munkájukkal. A napokban ébredtem rá erre, és ez aztán tényleg sokat elárul róluk. Például külön szavuk van a napnak arra a szakaszára, amikor már nem dolgoznak: „Feierabend”. Vagy ha egy német azt mondja: „Ich habe frei”, azaz szabad vagyok, az azt jelenti: nem dolgozom. És ők aztán tényleg nem viccelnek, dolgoznak rendesen. Szóval ez is kell a német precizitás mellett ahhoz, amit úgy hívnak: német minőség.

Öt évvel ezelőtt a német állam úgy döntött, hogy könnyebbé teszi a diplomás értelmiség Németországba települését. Az új német bevándorlási törvény 2005. január 1-jén lépett életbe, melynek értelmében a korábban legfeljebb 5 évre kapható letelepedési és munkavállalási engedélyt korlátlanná tették. Mindez azonban csak azok számára elérhető, akiknek konkrét állásajánlatuk van már a célországban, illetve természettudományi, mérnök- avagy informatikai diplomával rendelkeznek. Ezzel szemben a képzetlen emberek számára a német munkaerőpiac lényegében elérhetetlen - ez olvasható legalábbis a workpermit.com oldalon és a wikipédián. (Érdekes adat, hogy Németországban és az Egyesült Királyságban található az európai IT szektor mintegy fele, így az informatikusok kérik és kapják az évente kiadott 75000 német munkavállalási engedély nagy részét.)

Az EU-nak köszönhetően a magyaroknak nincs szükségük letelepedési vagy tartózkodási engedélyre. Ám mivel csak nemrég csatlakoztunk az Unióhoz, munkavállalásit kell kérni - ez a szabály azonban 2011. április 30-ával, azaz csatlakozásunk 5. évfordulóján megszűnik. Utána, az EU többi országához hasonlóan, szabadon vállalhatunk munkát in Deutschland. Van azonban még egy szabályozás, mely a német munkavállalók érdekeit védi, és kimondja, hogy külföldi állampolgár csak akkor kaphat munkavállalási engedélyt, ha az általa betölteni kívánt pozícióra megfelelő képzettségű, belföldi munkavállaló nem áll rendelkezésre. Bevallom, nem tudom, ezt hogyan ellenőrzik. Szintén a workpermit.com oldalon azonban az áll, hogy az IT szektor mintegy 25%-a betöltetlen, tán ezért lehetett, hogy én viszonylag automatikusan kaptam meg a tanácstól a zengedélyt.

Érvényes munkavállalási nélkül viszont még a munkaviszony megkezdése sem engedett, és egy munkaadó sem kockáztatja meg a horribilis büntetést.

Deutschland Arbeit geben

 

Az országba érkezés után a legfontosabb az ún. tartózkodási igazolás megszerzése. Ez nem egy bonyolult dolog, be kell jelentkezni a lakóhely szerinti illetékes közigazgatási hivatalban (a cég, aki nekem ezt intézte, a rendőrséget emlegette). A regisztrációkor semmilyen lakcímet igazoló okmányt nem kérnek, ám oda küldenek 1-2 héten belül egy levelet, amelyben (németül) útlevélmásolatot követelnek rögvest. Értelemszerűen így ellenőrzik, hogy a bejelentett személy valóban a megadott címen tartózkodik-é. Nagyon kényelmes viszont, hogy a másolatot e-mailen is el lehet küldeni.

Ezek után érdemes egy bankszámla nyitásával folytatni a sort - hogy a fizetés tudjon hova érkezni, ugye. Meglepő, de ez errefelé elég hosszadalmas procedúra. Magyarországon több ízben is nyitottam már bankszámlát, 3 különböző bank ügyfele is voltam, és minden esetben a szerződés aláírásakor megtudtam a bankszámlaszámom, ami szerintem még aznap, de legkésőbb másnap aktív volt. A bankkártyát természetesen otthon is postázzák, de pl. az Erste banknál még pinkódot is választhattam. Ezzel szemben itt, minekutána aláírtam egy tucat, kizárólag német nyelvű szerződéslapot, közölték, hogy majd szólnak, ha már él a számla, de ez 3-4 munkanapot is igénybevehet. És egészen addig a számlaszámomat sem tudták megadni.

Na, ezután kezdődik a levelezgetés. A számlanyitást követő héten mintegy 6 db postai levelet küldött nekem az intézmény - volt, hogy hármat egy nap. Szigorúan külön borítékban! Megkaptam hát a kártyámat, a hozzá tartozó pint, a netbankos jelszavakat (az SMS-es rendszert mindenki felejtse el, itt még nem is hallottak róla - természetesen a pénzmozgásról értesítőkről sem), illetve a mindenféle szerződéseket. Amíg pedig nem működik a netbank (ez még mindig nem működik, nem tudom, hogy nekem kéne-e valamit tennem az ügy érdekében, vagy majd szólnak - még nem volt érkezésem minden levelet begépelni a google fordítójába), egy bankos kislány teljesíti minden utalásom, volt, hogy ő figyelte a számlaegyenlegem is! Börleszk.

A bankos hercehurca után pedig jöhetnek a biztosítások. Németországban számtalan biztosítás létezik, ezek közül egyetlen kötelező van azok számára, akik teljes munkaidőben alkalmazottak: az egészségügybiztosítás. Elég bonyolult errefelé az EÜ rendszer, de a lényeg: vannak állami és magán EÜ biztosítók. Az egészségügyi hozzájárulás felét a munkaadó fizeti, a másik felét pedig a dolgozó: ez a bruttó fizetés kb. 10%-a! Hja, a működő rendszernek ára van. Aki nem keres legalább évi 49 500 eurót, az csak állami biztosítóhoz mehet - míg a magasabb keresetűek választhatnak magánbiztosítót is. Érdekesség, hogy míg a magánbiztosítók jobb és teljeskörűbb szolgáltatást nyújtanak, kevesebbe kerül havonta - itt ugyanis nagyobb szabadsággal választhatók meg az egyes szolgáltatások, illetve bizonyos esetben kedvezményt is kaphat az ember (pl. adott évnél fiatalabbak). Az állami biztosítás előnye viszont, hogy a családfentartó biztosítása a gyerekekre és a házastársra is érvényes - így a családosoknak anyagi szempontból ezt érdemes választani. Rengeteg állami biztosító létezik, az AOK és a TKK a két legnagyobb és legnépszerűbb, és ezek szinte mind ugyanazt a szolgáltatást nyújtják.

Vannak még ajánlott biztosítások, mint az ingatlanbiztosítás, illetve egy elég érdekes, egy amolyan általános felelősségbiztosításféle. Ez például arra jó - így magyarázta nekem a kontakt -, hogy ha az ember elmegy vendégségbe, és ott leveri a kínai vázát, akkor ez a biztosítás fedezi a vendéglátó kárát. Bevallom, nekem ez rettenetesen furcsa, mivel nálunk nem módi, hogy ha a vendég kárt okoz, betétlapot cseréljenek ott helyben. Nem tetszik az, amit ez a biztosítás sugall, de nem szívesen maradok ki belőle, ha ez errefelé általános. A biztosítós ürge mindenesetre elképesztő sztorikat eszelt ki a meggyőzésemre, a legjobb ez volt: sétálgatok az utcán, épp el vagyok merülve a gondolataimban, például mert elromlott a számítógépem (ezzel szerintem valami következő biztosítást próbált bevezetni), és így nem veszem észre, hogy egy öreg nénike arrabiciklizik, én meglököm, ő leesik, eltöri a combcsontját, kórházba viszik, ahol nem tudják meggyógyítani, ezért tolószékbe kerül egész életére! Azt hittem elájulok. Leginkább az elfojtott röhögéstől, mert mindig a Kabos jutott eszembe, ahogy a Kölcsönkért kastélyban mindenkire életbiztosítást próbál rásózni. "Tegyük fel, hogy sétálsz az utcán, és hirtelen a fejedre esik egy bálkóóón." Megvan?

 

A már említett átmeneti szállásom Bad Schönbornban található. Bad Schönbornban ezen kívül jóformán más egyéb nincs is.

A város Baden-Württemberg tartomány Karlsruhe kerületének része, és 1971-ben jött létre két város, Bad Langenbrücken és Bad Mingolsheim összevonásával. Nevét Damian Hugo von Schönborn, Speyer érseke után kapta. Területe 24 km², tengerszint feletti magassága 122 m, lakóinak száma 12 483 (volt 2009 végén). Itt található az ország legnagyobb fedett termálfürdője, mely sok szenvedőnek, többek között reumásoknak nyújt enyhülést.

Ami ennél sokkal érdekesebb, hogy a város végén errefelé is szokásos elköszönőtábla nyomokban magyar szöveget tartalmaz, mégpedig igen előkelő helyen! Ennek oka, hogy a tartományban sok városnak van magyar testvérvárosa - Bad Schönborné Kiskunmajsa. Ennek köszönhetően az albérletkereséskor általában örömmel fogadják, mikor megtudják, hogy Magyarországról jöttem, szinte minden házibácsi elmotyogja rossz német kiejtéssel valamely magyar város nevét.

Viszont látásra!

 

Egy kolléganőmtől hallottam, hogy a környék lakói, illetve a bajorok is igen vallásosak. A római katolikus vallás a legelterjedtebb, illetve van evangélikus temploma is ennek a falu... elnézést városnak, illetve pár modern "szekta" (Szabad Evangélikusok és Új Apostolok) is megvetette errefelé a lábát. A házinéni mindenesetre böcsülettel jár misére, a hálószobám falán pedig egy szép nagy kereszt lóg. Hállelúja!

Ezek után mikor először olvastam, hogy Bad Schönborn a Bertha Benz emlékút része, meg voltam győződve róla, hogy ez valamiféle zarándokút lesz. De nem az!

Mikor 1886-ban a mannheimi illetőségű Dr. Carl Benz felfedezte az autómobilt, nem aratott vele azonnal osztatlan sikert - nem akadt egyetlen megrendelője sem. Ezért felesége, Bertha, férje tudta nélkül, 1888-ban a prototípusba pakolta 13 és 15 éves fiaikat, és Mannheimből elautózott Pforzheimba és vissza így bizonyítva, hogy a lónélküli szekér bizony alkalmas a mindennapos használatra. Ezt sokan minden idők legjobb marketingfogásának tartják, de tagadhatatlanul ez a világ első autóútja.

Bertha Benz útja

 

Bertha Benz emlékét egy alapítvány őrzi napjainkban, akik szeretettel meghívnak minden errejárót, hogy maga is vegyen részt az úton az ő szervezésükben. Illetve bátorítanak minden női sofőrt, hogy ha azt hallja egy férfitől az utakon, hogy az "tipikus női sofőr"-t kiált, említse meg neki bátran Bertha Benz nevét és hőstettét, illetve adja meg neki az oldal elérhetőségét. Szinte látom magam előtt ezt a kedves jelenetet egy piroslámpánál.

 

A Bertha Benz alapítvány honlapja: http://www.bertha-benz.de/ (angol nyelven is elérhető).

Úgy alakult, hogy két év elteltével ismét a Friccek Földjén vagyok! Még mindig nem fogtam fel igazán, de idővel majd leesik. Ez biztos.

Magamnak csináltam a bajt: márciusban a fejembe vettem, hogy ha tudok, kikerülök a cég központjába. És sikerült. Nojó, alapvetően nagyon örülök ennek, mind anyagilag mind szakmailag kifizetődő a dolog. A többit pedig majd meglátjuk.

Épp egy hete érkeztem, és egyelőre az átmeneti szálláson lakom - ezt a cég finanszírozza az első 30 napra, amíg sikerül albérletet találnom. A lakás egy idős hölgy és b. ura tulajdonában áll, de én lényegében csak a Fraual érintkezem, mivel a bácsi egy agyvérzés következtében tolókocsiban van. Ennek minden részletéről tájékoztat amúgy a házinéni, amit inkább nem osztanék meg - gondolom senki nem fogja bánni. Amúgy a Faru zseniálisan beszél angolul, főleg a korához és az itt megszokottakhoz képest. Heti egyszer takarít (najó maszatol), és le tudtam boltoni vele, hogy a ruháimat magamnak mossam. A lakás amúgy szutyadék, és büdös is, a berendezés eklektikus és igen sajátságos, így tulajdonképpen kétésgbeesve keresem az utódját. A 27-28-ai hétvégén kell költöznöm - akkor érkeznek majd a bútoraim is.

Munkába kedden álltam, az legalább lefoglal napközben. Kezdek hivatalosan is létezni az országban - de erről részletesebben külön bejegyzésben akarok írni.

Szóval üdvözlök minden régi és új olvasót! Induljon a nagy kaland...

Nem tudom, mi a helyzet odahaza, de itt valami veszett hideg van. Most is épp forró mézes teát kortyolgatok, pulóverben. Már lassan két hete nem volt rajtam szandál és papucs, a zárt cipő, pulóver avagy kabát és az esernyő napi kellékek. No nem bánom, hogy nincs kánikula, nade kéremszépen, mégiscsak nyár van!

Mai csúcshőmérséklet: 16 fok

Habár nem kéne felednem, hogy ha errefelé úgy igazán bedurrantják a kályhát az égiek, akkor veszett meleg tud lenni. Érdekes, hogy 30 foknál melegebbet nemigen mutatnak a hőmérők, ám olyan magas a páratartalom, hogy a 28-30 fok is fullasztó meleget jelent. De 25-26 fok körül nagyon kellemes szokott lenni. Ami viszont határozottan isteni, hogy éjszakára lehül a levegő, így egész nyáron el lehet lenni egy vastag takaróval - így idén megúsztam a forró, levegőtlen éjszakákat.

Ahogy az allergiát is – igazat mondanak a pollentérképek, errefelé nemigen van parlagfű. Kicsit félek a hazatéréstől emiatt, csak ne felejtsem el időben elkezdeni az antihisztamint!

Az europa parkos vasárnapot megelőző szombaton – tekintettel a másnapi hosszú kirándulásra – egy közeli célpontot választottunk Annamarival, mégpedig Heidelberget. Elsősorban a várat, és a híres nevezetes óriáshordót akartuk megtekinteni.

Várfal

A várba siklóval mentünk föl, majd vásároztunk audioguide-ot, ami teljességgel haszontalannak bizonyult. A szöveg nehéz volt, és rettentő unalmas, ám néha ostoba hangeffektekkel tarkított: a harmincéves háború emlegetése után 10 másodpercig ágyúlövéseket, a vadászat kitárgyalása után kutyaugatást és puskalövéseket gondoltak a szövegek közé tűzni… ezt bevallom, még azóta sem értem.

Viszont végre megfejtettem, mikor és hova kell belépő. Ha az ember 6 óra után megy fel a várba, ingyen megnézheti a várudvart, ám a Grosses Fassról lemarad. 18 óra előtt viszont belépőjegyet kell váltani. Ezt a várat viszont nem lehet megunni! Ezzel talán nem csak én vagyok így, ezért is váltható éves jegy a pénztárnál.

Kettészelt torony

Marc kollégám mesélt nemrég egy érdekes történetet Heidelbergről. Azt mondta, hogy az óváros és a vár azért maradt épen a második világháború alatt (a vár sokkal korábban sérült meg), mert az az amerikai pilóta, akinek eme városkát kellett volna szétbombáznia, megkegyelmezett neki. Ő ugyanis évekkel korábban járt ott, és nagyon tetszett neki. Heidelberget tehát szépsége és különleges hangulata mentette meg.

Körbejártuk az udvart, majd végre megtaláltuk a Grosses Fasst. Igen, tényleg hatalmas! Nehéz is volt fényképezni, kis helyiségbe van beszuszakolva, nem fér rá sehonnan sem a képre. Mi leginkább meghaltunk a röhögéstől, különböző pikáns mondatokat fogalmaztunk meg a hordóról (véletlenül sem a magyar kifejezést használva), meg vinnyogtunk, mikor németül méltatták azt, különös tekintettel a méreteire.

A Grosses Fass

A hordó után sétálgattunk a kastélykertben, ami Schwetzingen után olyan kis szánalmas volt. Valaha gyönyörű lehetett, ma azonban főként füvesítve vagyon. A domboldalon birkák legeltek.

Kastélykert

A várból három úton térhetünk vissza a városba: siklóval, egy meredek utcácskán és lépcsőkön - ezúttal a lépcsőket választottuk. Hazafelé vettünk pár dolgot a főutcán, többek között a gumicukorboltba is betértünk. Végül betértünk a The Dubliner Ír Pubba, ahol fennséges vacsorát költöttünk el, majd hazatértünk.

Heidelberg

 

Mikor Annamari először meglobogtatta előttem az Europa Park honlapját illetve meglátogatásának gondolatát, közöltem vele kerek-perec, hogy én ennyi pénzt ugyan nem fizetek valami bóvli vidámparkért. Aztán valami olyasmi miatt egyeztem bele mégis, hogy azt olvastam, ők elmesélik nekünk Németország történetét. Mondanom kell-e, hogy Németország történetéről azóta sincs halvány fogalmam sem, ellenben olyan istenien szórakoztunk, hogy azóta keressük a megfelelő indokot a visszatérésre.

Bejárat - az Europa Park kabalafigurája egy egér

Augusztus első vasárnapján tehát autóba pattantunk, és viszonylag korán nekivágtunk a 160 kilométeres útnak. Megérkezvén rögtön a Silver Starba, Európa legnagyobb és legmagasabb hullámvasútjába ütköztünk, és csupán a hangját hallva elhatároztuk, hogy ezt ki fogjuk hagyni.

Így is maradt még bőven látni- és kipróbálnivaló. Az Europa Parkban ugyanis a legtöbb európai ország képviselteti magát, mégpedig mindegyikük igen jelentős területen, és számtalan csodával. A bejárat után Németországba csöppentünk, de gyorsan Franciaország és Olaszország felé indultunk. Fel is ültünk azonnal a Horror Vasútra, ami nagyon vicces volt. Lényegében mindenre felültünk, ami nem tűnt túl hajmeresztőnek.

France

A pizza és Crépes illat elől Svájcba menekültünk, ahol felültünk a hegyi rollerkószterre. A sorban állva többször megbántam már, hogy hagytam magam rábeszélni, de túléltük. Fotót is csináltak rólunk egy óvatlan pillanatban egy igen meredek lejtő után, és őszintén remélem, hogy azt soha többé nem látom viszont sehol. Azt hiszem a dínós vasút is Svájcban volt. Egy szimpla kiállításnak indult, aztán beültünk egy mozgó ülésbe, és egyszercsak a dínók között találtuk magunkat. Tudom, lefényképezve gagyinak tűnik, de minden mozgott, és a fények miatt elég élethű volt az egész. Egy kiélezett pillanatban még lábon is locsoltak minket. Izgi volt!

Dínóland

Eztuán Görögország következett, ahol elébb elámultunk a Poseidon vizesvasúton, majd inkább Cassandra átkát választottuk. Megintcsak besétáltunk egy terembe, ahol nem tudtuk, mi vár ránk. Majd áttereltek minket egy másik szobába, ahol két-két, egymással szemben levő padsorba ültünk, és mikor már mindenki elhelyezkedett, elkezdődött a mágia. A székeket döntögették, és a szobát forgatták körülöttünk, a népek meg visítottak.

Poseidon

 
Görögországból épp távozóban voltunk, mikor egy europarkos felvonulás közeledett felénk. Percekig jöttek a gólyalábas fazonok, sellőnek öltözött lyányok, mindenféle guruló kocsik. Azt hiszem, ha mindezt 10 évesen látom, ma más ember lennék. (Hihi)

Még mindig Poseidon - csobbanás

Persze minden országban volt egy rakás ajándékbolt, ahol lényegében ugyanazt, de néha országspecifikus dolgokat is lehetett venni. Svájcban például tehénmintás kalapot, a skandinávoknál vikingfegyvereket - persze minden csak játék! A végén az europarkos pohárnak viszont én sem tudtam ellenállni.

Rafting - utas nem marad szárazon

Görögország után Skandinávia felé siettünk, ami szerintem a leghangulatosabb rész az egész parkban. Isteni zene szól, és nagyon finom húsgombócot mérnek az étteremben - sokkal jobbat, mint az IKEÁban.

Étterem Skandináviában

Portugáliában mintha még melegebb lett volna, és itt még hajmeresztőbb volt a vizesvasút. A Santa Marián átsétáltunk, majd mikor rájöttünk, hogy az a hosszú sor előttünk épp az Atlantica SuperSplashre vár, egy óvatlan pillanatban megszöktünk. (Általában jellemző volt, hogy ha már rábeszéltük magunkat vagy egymást valami csaktízévenfelülire, a hosszú sor miatt végül feladtuk.)

Santa Maria

Spanyolországban felültünk a kisvasútra, és mentünk egy kört. Aki nem akarja bejárni az egész parkot, vagy gyorsan el akar jutni a másik végére, az enélkül nem boldogul - mi egész nap mentünk, de messze nem láttunk mindent. A vonatozás alatt azonban felmértük, mit érdemes még meglátogatni, és Spanyolországba visszatérve Anglia felé indultunk. Útközben még nosztalgiáztunk egyet egy békebeli lánchintán.

London Bus

 
A briteknél kétszer is felültünk a pirosbuszra, illetve a pörgőforgó londoni taxikat is kipróbáltuk.

Igazából egy csomó minden mást is teszteltünk, de már nem is emlékszem mindenre. Hajókáztunk egy kalózvárosban, ültünk gyerekvasúton, ahol idegszaggató zene szólt, tutajoztunk Afrikában, felültünk a körbeforgó Euro Towerbe, ahonnan az egész parkot belátni... Elképesztően nagy az egész, most olvastam a honlapon, hogy csak a kalózhajós épület 6000 négyzetméteres. És az csak egy tízperces hajókázás volt!

Madárperspektíva (jobb felső sarokban a parkoló)

Nyolc körül elkezdték kiterelgetni az embereket, lehúzni a rolókat. Mi pedig a tömeggel kisétáltunk, néhányszor még szomorúan visszapillantottunk, majd hazaindultunk.

(Egyes fényképek Annamari kiskeze munkájával és masinájával készültek.)

Reggel a pékségbe indultam két croissant-ért, mikoris az utat egyszercsak ellepték a régi autók: régi Mercedesek, Rolls Royce-ok, Porschék... mintha Sinsheim Leimenbe jött volna! Az autók pompásan működtek, utasaik pedig korabeli ruhákban, vagy éppen az autó színeivel harmonizáló öltözetben integettek és dudáltak a gyalogosoknak. Rettentő jópofa volt! Az egész város tele lehetett velük. Mindenesetre megfogadtam, hogy legközelebb a boltba is viszem a fényképezőgépem.

Este pedig elhoztam a hotelből a biciklimet, hogy ne kelljen gyalogolnom hétfőn a shuttle-ig. Azazhogy nem az "én biciklimet", hiszen nem az enyém, hanem a hotelé, tudom, de azt kvázi nekem utalták ki ittartózkodásom idejére. Ennek ellenére időről időre valaki le szokta nyúlni, így ma is egy másikkal kellett eljönnöm. Hazafelemenet megálltam az Edekánál öblítőt venni, és ekkor vettem észre, hogy ezen a másik bringán nincs lakat. Pár másodpercig filóztam, hogy meg merjem-e kockáztatni, hogy lakat nélkül a bolt előtt hagyom 5 percre, de végül úgy döntöttem, hogy inkább visszakarikázok a hotelbe, és keresek egy lakatot. Vagy tíz percig kutattam valami használható után, majd visszamentem a bolthoz, és a cangát lelakatolva kinthagytam.

Mikor jövök ki, látom, hogy egy csapat áll egy bringa körül, hirtelen nem is láttam, hol az enyim (ugye a másikhoz vagyok szokva), mikoris leesik, hogy hiszen épp az enyim körül gyülekeznek! És az egyikük elkezdi elképesztő erővel rángatni azt, mintha vizsgálná, jól tart-e az a lakat. Mikor észrevett a gyerek, elengedte (tudta, hogy én vagyok a gazdája, mikor lakatoltam le, ott ólálkodott), és elindultak. Nem akartam én balhézni, de nem is tudtam volna, annyira leblokkoltam. És ráadásul ez egy rózsaszínes, rém vacak bicikli...

Hogy valami vidámmal zárjam a mai villámposztot, álljon itt egy nyári dajcse sláger.
Ich&Ich: So soll es bleiben.

Kedves kolléganőm, Ainara vasárnap Schwetzingenbe invitált, hogy férjével és kislányával bejárjuk a gyönyörű schwetzingeni kastélyparkot. Mielőtt azonban a vonalzó mentén vágott sövények közé vetettük volna magunkat, meghívtak egy igazi, német villásreggelire. (Egy másik kolléga a sokatmondó "tipisch" jelzővel illette a programot.)

A kastély előtti főtéren található a Kaffehaus Schwetzingen, amely egy hangulatos, és közkedvelt hely - kint nem is találtunk helyet dacára a fél 12-es érkezésnek, mivel minden asztalt villásreggelizők foglaltak el. De bent is ugyanolyan hangulatos volt, és sokkal hűvösebb is. Jómagam azt gondoltam, hogy villásreggeli egyféle van, de csalatkoznom kellett: az étlapon (többek között) svájci, olasz, francia, bajor, angol, fitness, és vegetáriánus "menüből" lehetett választani. Vendéglátóim példáját követve magam is Schweizer Frühstücköt választottam, és állíthatom, hogy életem eddigi legjobb reggelijét költöttem el.

Schwetzingen a spárgájáról is híres

A Schweizer Früshtük a következőkből áll: meleg ital (kávé, kapuccsínó, forró csoki vagy tea); egy kosárban: zsemle, fehérkenyér (olaszos), diókenyér, az itteni perec tésztájából készült kiskifli valamint croissant; vaj, méz, lekvárok; két tojás rántottaként avagy "tükrösen" baconnel vagy sonkával; szalámi és sajttál; egy pohár frissen facsart narancs- vagy grépfrútlé; egy pohár műzlis joghurt reszelt almával és erdei gyümölcsökkel. Elmondani is hosszú, végigenni is sokáig tart, az asztalon is alig fért el - de fennséges volt!

Schwetzingeni kastély

Miután degeszre reggeliztük magunkat, elindultunk a kastélykertbe. A schwetzingeni kastélyt 1700 és 1750 között építették, és gyönyörű az épület, mi azonban éppencsak átsétáltunk a kertbe vezető kapun. Amikor a kertet tervezték, a francia formális kertdivatot az angol stílus kezdte felváltani. A kert tervezője nem lehetett egy karakteres ember, vagy egyszerűen maga sem tudta, melyiket kedveli jobban: ezért kettéosztotta a rendelkezésre álló területet, és mindkettőt megvalósította. Később további tervezők közreműködésével ma egy elképesztően sokszínű, eklektikus "sok kis kert egy nagy kertben" áll a schwetzingeni kastély mögötti hatalmas területen.

Minerva, a "római Pallas Athene" temploma festőkkel

 
A francia barokk részben kezdtük a túrát, és legelébb Minerva templomához értünk, mellyel szemben festőtanoncok munkálkodtak. Ezután kicsit eltévedtünk a labirintusban, de szerencsésen végül megtaláltuk az ún. török kertet, a kert legfiatalabb részét. Mielőtt valaki a jelenlegi helyzet alapján túlkombinálná, ez a rész az 1780-as években épült, mégpedig Lorraine Nicolas de Pigage tervei nyomán. Dísze egy gyönyörű mecset, két minarettel, belsőkerttel: tiszta ezeregyéjszaka!

Kupolabelső

A mecset mögött egy kis tó található, melyet körbejárva távolról is megcsodálhatjuk a mecsetet és annak mását a víztükörben.

Duplamecset

A látnivalókat összekötő utak is mindig mások voltak. Hol szabályszerű labirintusokban bolyongtunk, néha pedig mintha erdőben sétáltunk volna - mindezt számtalan szökökút, márványszobor és virágágyás tette még különlegesebbé.

Merre tovább?

A francia és az angol stílusú kertrész találkozásánál, a kert túlvégében található a legnagyobb tó, partjához közel a vízben pedig márványszobrok: Duna és Rajna két szakállas férfi képében - a szobrokból pedig zene szól. És mi más is szólhatna Duna Atya körül, mint a Kék Duna keringő! A Rajnából persze más muzsika árad, így a kettő között félúton kellemes kakofónia az eredmény.

Danubius

A növények mellett az állítvilág is képviselve vagyon: a tavakat halak, hattyúk, kacsák lakják, a füves részeken kócsagok és pávák sétálgatnak, és gyönyörű lepkéket is meg lehet figyelni mindenfelé.

A kert egy másik arca

Az angol részbe átérve a szabályosságot a mesterségesen természetes váltja fel: az állandóan karbantartott és felújított források és szökőkutak természetesnek és ősréginek hatnak, a romok szándékosan romok, tán még a moha sem véletlenül zöldel a köveken.

Műrom és obeliszk

Elképesztő meleg volt egész vasárnap, 30 fok fölött jócskán, pláne napon, és hozzá az errefelé szokásos fullasztó pára. Így ezen a ponton kezdtem el úgy érezni, hogy ha nem ihatok azonnal valamit, akkor kiszáradt tetemem is a kert turistalátványossága lesz eztán. Gondolom a kirándulás szervezői is látták ezt rajtam, ezért gyorsított léptekkel a kastély bejáratához közeli étteremhez siettünk, ahol serek és üdítők formájában visszatért belénk az élet.

Tulajdonképpen nem is tudom, hány órán keresztül barangoltunk a parkban, és legszívesebben az összes fotót beilleszteném ide, de akkor betelne a blog. Mindazonáltal nem hiszem, hogy hangsúlyoznom kell, mennyire szép volt, és mennyire ajánlom minden erretévedőnek - remélem, a képek magukért beszélnek.

Az autóhoz menet a városházán még egy érdekes táblára hívta fel a figyelmem Ainara férje, amit mindannyian megkacagtunk, majd hazaindultunk.

Vajon csak az ifjú párra vonatkozik?

 

Mannheim a Neckar és Rajna folyók találkozásánál fekszik. 300 000 lakosa van, a Rajna-Neckar háromszög gazdasági és kulturális centruma.

Marc kollégám Mannheimben lakik, így pénteken megmutatta a várost - persze idő hiányában főleg kocsiból. De első benyomásnak nagyon jó volt, biztosan visszamegyek még nézelődni. Így viszont olyan dolgokat tudhattam meg a városról, amit az útikönyvek talán nem írnak (és melyek nagy részét mára szépen el is felejtettem).

Mannheim lakosait tekintve színes város: számos olasz, görög, orosz, török és afrikai ember él itt. Így fordulhat elő, hogy az évtizedek óta üzemelő, és igen híres curkászda mellett olyan fodrászüzlet van, ahol afrohajat fonnak.

Azt is megtudtam, hogy a belvárosban nem utcanevek, hanem blokkok vannak. Minden utcákkal határolt egység kapott egy azonosítót, természetesen a B12-es blokk mellett a B14-es áll, szemben (a megfelelő utcában) a B11 és B13. Ígyaztán ha valaki ismeri a rendszert, és tudja, hova kell mennie, nagyon hamar odatalál. Szerintem ez szuper!
Amit viszont kevesen tudnak: nincs I betűjelű blokk, mivel az ógermán nyelvben nemvolt i betű.

Szóval először a Neckar-partra mentünk, ahol egy szép park van, a fűben lehet ücsörögni, piknikezni, bárbekjúzni, biciklizni, kutyátsétáltatni. Marc azt mondta, ő csak pár év után találta meg ezt a helyet.

A Neckar partján

Utána elmentünk egy, a Neckar partján kialakított strandra. A folyóban fürdenek is, de eddig akárki mesélt erről, mind húzta a száját, hogy ő azért inkább nem fürdene benne. A partján mindenesetre egy csomó kavics és homok van, lehet ücsörögni, napozni, sörözni. Közvetlenül mellette pedig egy óriási park, ahol a családok esténként kedvenc szórakozásuknak, és egyben a nemzeti sportnak, a bárbekjúnak hódolnak.

Vigyorgok a bícsen

Később beautóztunk a Friedrichsplatzra, mely a belvárostól keletre helyezkedik el. Közepén egy 60 méter magas víztorony, amit 1889-ben építettek, és nagyon sokáig használtak is. A téren gyönyörű szökőkút áll, a vízben gyerekek rohangálnak, körben a fűben és az árnyas padokon emberek ücsörögnek. Egy ifjú menyasszony s vőlegény pedig éppen esküvői fotókat készíttetett a szökőkút egyik oldalán.

Friedrichsplatz

A fenti képen látható két, kupolaszerű építmény egy-egy lakás - az egyiket többmillió euróért adtak el legutóbb. Marc azt mesélte, hogy Chaka Khan évekig az egyikben lakott.

Friedrichsplatz lefejezett víztoronnyal

 
Este a strandhoz közeli étteremben vacsoráztunk, mégpedig Flammkuchent, ami a pizza helyi változata. A tésztája sokkal könnyebb és vékonyabb, és itt háromfélét kínáltak: az eredetit szalonnával és hagymával, olaszt: ruccolával, paradicsommal és parmezánnal, illetve mediterránt: rákkal, spenóttal és olivával. Én ez utóbbit választottam, és rettentő finom volt!

Legközelebb a mannheimi kastélyt szeretném majd megnézni, amiről többek között azt érdemes tudni, hogy a versailles-i kastély utáni legnagyobb zárt, barokk épület Európában.

Mint már említettem volt, Münchenbe vonattal utaztunk - így volt szerencsém kipróbálni a Deutsche Bahn szolgáltatásait. Mit ne mondjak, el voltam ámulva!

Elsőként az áraiktól. München 350 kilométerre van Heidelbergtől, már a Google Maps szerint, kocsival. A DB honlapján órákig barangoltam - no nem önszántamból, hanem mert nem volt olyan elképesztően intuitív a dolog. Először is újra és újra németül kezdett beszélni velem, hiába tisztáztam már a legelején, hogy angolul kívánok kommunikálni. Nagynehezen és sokadjára sikerült a megfelelő linkekre kattintanom a megfelelő sorrendben (nem állítom, hogy még egyszer meg tudnám csinálni), és egyszercsak egy angol nyelvű jegyrendelő formon találtam magam. Beállítottam, hogy ketten utazunk, honnan hová, és azt is kifigyeltem, hogy ha szombat-vasárnap ülünk vonatra, ráadásul ugyanaznap vissza, akkor szuperolcsó lesz a jegy. Így lett fejenként 63 ajró a retúr, másodosztályon, helyjeggyel. No nem állítom, hogy nem meresztettem nagy szemeket, de ennyi az ára.

Uccu, be is helyeztem a kosárba. Majd jött a fizetés, aholis három választásom volt: BahnCard (olyanom nincs, és nem is lesz), EC-karte (nemkülönben), avagy hitelkártya. Felhívták továbbá arra is a figyelmem, hogy azt magammal kell majd vinnem, azonosítás céljából. Bevallom, ettől egy kicsit tartottam, mivel a roppant tehetséges otthoni banknak sikerült Zsuszanna utónévvel kiállítani a kártyámat. Mivel azonban a német kollégák nagy része eképpen, vagy hasonló karakterpemutációval nevez meg engem, de sohasenem a saját keresztnevemen, reméltem, hogy ezzel a vonaton sem lesz gond. Nem is lett.

Fizetés után meg is kaptam az elektronikus jegyemet, melyet kinyomtattam, és már készen is álltunk az utazásra. A szuperkedvezményhez még hozzátartozik, hogy egyúttal azt is vállaltuk, hogy a jegy csak és kizárólag azokra a járatokra érvényes, melyek a papíron álltak, nincs lekésés, a csatlakozás sem kifogás. De reméltem, hogy bízhatunk a német precizitásban, és nem lesz ebben hiba - ebben sem lett.

Szombat reggel megérkeztünk hát Heidelbergbe a vasútállomásra, ahol is biciklidzsungelbe ütköztünk az épület előtt. Mivel hazafelé a biciklisűrűség változatlan volt, feltételezem hogy errefelé az emberek péntek este leparkolnak a cangával, és hétfőn pattannak vissza rá legközelebb. Hát, lehet ezt így is! 

Hofbahnhof + biciklik

A vonat pontosan érkezett, pontosan indult. Stuttgartig ellenőrt sem láttunk. Ott leszálltunk, a jegyen ellenőriztük, honnan indul a csatlakozás, majd a szintén pontosan érkező vonatra felszállva, helyünket elfoglalva folytattuk az utazást. Hamarosan jött a jókedvű és viccelődő kaller, egy kedves, éltes, pocakos bajszos öregúr (visszafelé is hasonló fazon volt). Elolvasta a jegyet, elkérte a kártyát, majd előkapta a kütyüjét, amivel egyszer leolvasta az elektronikus jegy vonalkódját, másodszor meg lehúzta rajta a kártyámat, majd miután mindent rendben talált, mosolyogva visszaadott mindent, és továbbállt.

DB ICE (max. 280 km/h) - ilyennel is utaztunk

Minden állomás előtt bemondták németül (és néha angolul is) a következő állomás nevét, illetve a következő 4-5 csatlakozó vonat indulási időpontját, és hogy melyik peronról indulnak.

A vonatok másodosztálya leginkább a Lufthansa repülőjárataira hasonlított, semmi szutykos vécé, meg koszos padló! Elképesztő, na. Mindenhol újságok, DB Magazin, tiszta asztalok, tiszta üléshuzatok, mozgásérzékelős, teljesen automata üvegajtók.

De rend és fegyelem is van! Visszafelé a kalauz az egyik utast azon kapta, hogy félárú jegyet vett, holott arra nem volt jogosult. Semmi kiabálás, előkapta a kütyüt, az úr kártyával kifizette a különbözetet, gondolom büntetéssel súlyosbítva.

A Stuttgartban elköltött 20 perccel együtt 3 óra és 17 perc volt az út; visszafelé 3 óra 23 perc.

ICE másodosztály

Visszafelé hasonlóan flottul ment minden, habár akkor már pár perces késések előfordultak, de problémát ez nem okozott. Stuttgartban nem is a helyünkre szálltunk, hanem az étkezőkocsiba, ahol megittunk egy kapuccsínót, majd előnyös testtartásban hagytuk el a vonatot a Heidelberg Hofbahnhofon.

Próbaképpen most ellátogattam az elvirára, és kitaláltam, hogy Szegedről szeretnék Mosonmagyaróvárra utazni szombaton. Az utazás jellemzői hajmeresztően hasonlóak: mind a távolság (353 km), mind a szombati utazás megegyezik. Az eredmény: odafelé 4 átszállással (Szatymaz, Bp. Zugló, Bp. Keleti pu. és Győr érintésével), 4:35 perc alatt; visszafelé 6:35 perc alatt tehetem meg ezt otthon, ám csupán 9990 Ft-ba kerül (42 €) a teljesárú jegy. Rég utaztam ahhoz, hogy a jelenlegi körülményekről nyilatkozzam, de túl élesen él még emlékezetemben a Rákóczi gyors elképesztő reteksége ahhoz, hogy bizton állítsam: ha azóta 180°-os fordulatot is vett a MÁV, még mindig nagy a különbség. Viszont meglepő, hogy árban annyira nem.

A tanulságot mindenki vonja le maga.

Vonatos képek forrása: http://www.hochgeschwindigkeitszuege.com/ és http://web.ukonline.co.uk/

München városa idén 850 éves, ezért a hétvégén nagyszabású fesztivált tartottak az óvárosban. Sajnos nem tudtam mindkét nap ott lenni, de szombaton a szintén itt állomásozó indiai kollégával, Karthikkal Münchenbe utaztunk.

Altstadtringfest plakát

9.14-kor indult a vonatunk Heidelbergből, és Stuttgart érintésével 12.30-kor megérkeztünk Münchenbe. Mivel a fesztivál az egész óvárost bekebelezte, nem volt szükség tömegközlekedésre: a pályaudvartól 10 perc sétára máris a forgatagban találtuk magunkat.

Nem tudom, mikor láttam ennyi embert utoljára, vagy láttam-e egyáltalán: mert mindenhol emberek voltak, néha szabályosan tolakodni kellett, holott szinte az egész város helyszín volt. Mindenesetre Leimen után felüdülés volt ez a hangzavar és tömeg. Ellenben az óriási területhez képest elég ritkás volt az aktív rész: jómagam kicsit több programot, sátrat el tudtam volna képzelni. Habár az igazi buli biztos este kezdődött, amikor mi már hazafelé vonatoztunk.

7 kilóméter hosszú fesztiválút, 10 helyszín, 11 színpad - sok Biergarten

Ami viszont meglepett: rengeteg cégnek volt sátra az utcákon. Mintha egy városi fesztivált egy BNV-s kiállítással keverték volna - gondolom ez volt az ára a támogatásnak. Sehol nem volt viszont nyoma kézműves foglalkozásnak, vásárnak - legalábbis a városnak azon a felében nem, amit mi be tudtunk járni. A boltok viszont nyitva voltak, sok turista vásárolgatott, holott München nagyon drága város.

Érkezés után megpróbáltunk keresni egy olyan kiülős éttermet, ahol van még szabad hely. Nem könnyen, de találtunk, és bécsiszeletet ettünk meleg krumplisalátával. Gyorsan megittuk a sörünket is mellé, aztán szaladtunk a Sendlinger Torra, ahol egyfajta világzenei színpad állt. Az indiai tradicionális zenét játszó bandáról lecsúsztunk, már csak a búcsúdalra értünk oda, melyről Karthik azt mondta, hogy hagyományos indiai esküvőkön szokták játszani. Ő maga kicsit viccesnek tartotta, hogy egy ilyen együttest meghívnak egy ilyen fesztiválra, dehát rajta kívül talán csak én tudtam, hogy mit is játszanak igazán. Utánuk viszont a Beshodrom lépett fel - és bevallom, általuk találtam meg a fesztivált is, és kicsit miattuk akartam eljutni rá.

BeshodroM

Mivel a banda rengeteg hangszert használ, ezek behangolása után nagyjából 4 számra maradt idejük. Az a négy szám viszont fergeteges volt, és a kedvencemet, a Meggyújtom a pipámat is eljátszották. A német közönségnek is nagyon tetszettek, nagy tapsokat kaptak, és közben is rengeteg vigyorgó, zenét élvező arcot lehetett látni. A koncert végére meg is telt a tér. Az utánuk következő Boom Pam nevű, Tel Avivból érkező formáció viszont rém unalmas volt, úgyhogy hamar továbbálltunk.

Pihenőpárnák egy légitársaság sátránál

Városszerte ugyanannyiért mérték az innivalót: volt sör, radler, bor, fröccs és üdítők. Félliteres műanyag Fesztiválpoharakba csapoltak, melyet 2 ajróért kellett megvenni, és bárhol visszaváltották. A nagy sláger a palacsinta volt, amit Crépe néven árultak rengeteg helyen. Ez egy kicsit nagyobb, mint amit mi sütünk, és négybe hajtva lehetett elvinni. Persze minden második sarkon wurstot is lehetett venni, de ezt most kihagytuk.

Utcai fekvőfestő - épp George Harrison készül

Volt olyan helyszín is, ahol - nagy valószínűséggel - Münchenről lehetett megtudni mindenféle érdekességet: de csak auf Detsch (natürlich). A sátorban két nyakigkendős kislyány oktatta az arra tévedő állampolgárokat a város történetére. Amúgy az egész városban számtalan nációt lehetett látni: sok csakszemükkilátszó nő; arab férfiak, asszonyuk két lépéssel mögöttük; afrikai népek; törökök... és elképesztő ruhák! Karthikkal pompásan szórakoztunk az óriásdekoltázsos pólós fiúkákon, és az elképesztően felöltözött embereken. De a többiek figyelemre sem méltatták őket, gondolom ez arrafelé mindennapos.

Tömeg

Hallottunk német rappet (visítva menekültünk), jártunk az elektronikus sátornál, illetve az UFO sétányon: itt mindenféle furcsa szerkezet állt. Volt például egy ketrec, amiben gusztustalan robotlények tátogtak meg mozogtak a zenére. Jáájjjj!

Elektronikszínpad

A kedvencünk egy kvartett volt, szerintem programon kívüli utcai zenészek - de elképesztően viccesek és ügyesek. Nagy tömeg állta őket körül, és a gyerekek csüngtek rajtuk. Jazzel kevert és hagyományos klasszikus darabokat játszottak, néha egy-egy tangót. És mindent úgy konferált fel a hegedűs, hogy "Meine Damen und Herren, Ladies and Gentlemen, Liebe Kinde!". Sokat bohóckodott külön a gyerekeknek.

Bolondos utcai zenészek

Hat óra után elkezdtünk a pályaudvar felé tendálni - azaz kezdtünk volna, de hirtelen fogalmunk sem volt, hol vagyunk. A térképpel bajlódtam éppen, mikor odalépett hozzánk egy hölgy, és előbb németül, majd angolul kérdezte, hogy segíthet-e. Megkértük, mutassa meg, hol vagyunk, és hogy jutunk el a Marienplatzra. Ő készségesen, mosolyogva segített, mi hálálkodtunk, majd elbúcsúzott, és azt mondta, nagyon jó, hogy ott vagyunk (It's nice to have you here)! Karthikkal csak pislogtunk egymásra, és tátogtunk percekig. Kellemes meglepetés volt, na!

München csodaszép város, tele gyönyörű épülettel, az utcák és erkélyek pedig tele virággal. Remélem, egyszer városnézni is visszajutok!

Vízköpők a Neues Rathaus oldalán

Végül visszataláltunk a pályaudvarra, elértük a vonatot, a csatlakozást is, és szerencsésen visszaérkeztünk Heidelbergbe. Sajnos az autónkon egy büntetőcédula várt, pedig a kollégám ajánlására parkoltunk oda. Ő azt mondta, az egy ingyenes parkolóhely;  amikor pedig jegyet akartunk venni megérkeztünkkor, egy helyi bácsika lebeszélt minket róla, mondván ki van írva, hogy péntek estétől hétfő reggelig ingyenes (valami ilyesmi németül tényleg ki volt írva). Utánajárok, hátha nem kell befizetni - ha mégis, akkor kicsit drágán parkoltunk.

Minazonáltal pompásan éreztük magunkat Münchenben. Csak azt sajnáltuk, hogy nem maradhattunk tovább.

A héten két este is Heidelbergben mulattunk. A várba sajnos nem tudtunk felmenni, mivel az utolsó sikló 20:30-kor indul - mindezt olyan pökhendi módon vágta hozzánk a jegyárus, mintha ezt minden gyerek tanulná az óvodában. Így csak a városban lófráltunk, meg persze ettünk-ittunk.

Kivilágítva

Első este a Vetterbe ültünk be. Ezt a helyet már említettem - itt főzik a 33,3%-os sört. Ezt még mindig nem kósoltam meg, de az egyéb főzött söreik is zseniálisak. Nem éppen vacsorázóhely, tekintve hogy az étlapot jószerivel sült csülkök, fél disznók és savanyú káposztával kombinált kalbászvariációk töltik meg. Most azonban találtunk valami nagyon finomat: sajtostésztát német módra. Igazából inkább hosszúkás nokedlire hasonlított a tészta, rásütve nagyon finom és sok sajt, és pirított hagyma a tetején - de nem az a zsíros fajta, hanem az a száraz, amit a hotdog tetejére is szórnak errefelé. Mindez serpenyőben tálalva, hozzá egy jó tál saláta. Nagyon finom volt.

Az estét pedig megkoronázta a "Fószer", aki a heidelbergi éjszaka meghatározó alakja lehet. A törzshelye a Vetterrel szemben található. Egy terepbringán közlekedik, néha elment majd visszajött. Az utca közepén parkolt vele, ezzel kissé megkeserítve a néha arratévedő taxisok életét. Az égvilágon mindenkivel beszédbe elegyedett, ha nem volt épp áldozat, akkor magában beszélt. Nem akartuk arconfényképezni, hogy legalább minket békén hagyjon. Sajnos a nagyon laza bőrjakója sem volt éppen rajta, amikor a szivarral parádézott fel s alá, és amikor végre lefényképezhettem, mivel két arrajáró turista épp elvonta a figyelmét. Néha behaladt a törzshelyre, és csapolt magának valamit, majd megint kijött. Zseniális fazon!

Fószer

 
Második este a Der Mohr! nevű helyen kötöttünk ki, ami a pesti Szimpla-Duplához hasonlóan két hely egymás mellett (Großer Mohr - Kleiner Mohr), és egy testvérpár a tulajdonos.

Először kint ücsörögtünk, majd mikor eleredt az eső, bevonultunk. Ez egy mexikói jellegű étterem, de többségünk fóliában sült krumplit evett mindenféle jóval - és megintcsak nagy adag salátával. (A friccek elég sok zöldséget esznek, így sok ételhez automatikusan jár a bőséges saláta.) És most ittam először Radlert: sört Sprite-tal keverve - és azt kell mondjam, hogy nagyon finom. Üdítő, de nem édes, mégsem olyan sörízű. A legtöbb helyen a sörök mellett feltüntetik, ha radlerként is lehet kérni.

A Morh nem a főutcán, hanem azzal párhuzamos utcában van. Egy heidelbergi kollégám mondta, hogy ez a fiatalok/egyetemisták utcája, itt inkább pubok, klubok találhatók, szemben a turistacsalogató főutcával.

Hogy ne legyek a lakásomban olyan rém magányos, vettem egy kis társat magam mellé. Nem igényel sok gondozást, kétnaponta csak egy begre hidegvizet, és az erkélyen meghúzza magát. Cserébe viszont olyan gyönyörű, és ha meglocsolom, az ég felé emeli a virágait! Hihi.

Szépséges levendulám

Breki kívánságára pedig megmutatom a Strasbourgban lőtt művészi nyakláncomat. A művésznéni, aki készítette, elég érdekes jelenség volt: tüsi, festett veres haja volt (pedig nem mondhatni épp mai csirkének), és erősködött, hogy a medált megfordítva is lehet hordani - de úgy szerintem semmi értelme nincs.

(Medálkészítők: ajánlom figyelmetekbe a rettentő bonyolult és költséges, állítható pántot. Hmmm...)

Nyaklánc

 

Azt mondják, ez a környék Németországban drágának számít, mivel sok turista látogat ide. Berlinben állítólag sokkal olcsóbban lehet lakást bérelni, és úgy általában olcsóbb az élet.

Nyilván sok múlik azon, hogy milyen boltba megyünk vásárolni, de még a legdrágábbnak mondott Edekában is lehet úgy válogatni, hogy egyes termékekért ne fizessünk egyáltalán, vagy sokkal többet, mint otthon. Nagy a választék, így aztán vehetünk magunknak 65 centért (~160 Ft) gazdaságos ámde finom tejet, vagy 1.35 euróért (~320 Ft) biomilchet. Az Aldi, Lidl, Rewe nyilván még kedvezőbb árakkal várja a vásárlókat.
Egy vekni kenyér megintcsak 50 cent (120 Ft) és ajrók között mozog, ellenben a néni rögtön megkérdezi, hogy felszeletelje-e. Igenlő válasz esetén behajítja egy gépbe, amiből 2 másodperc múlva kiesik a kenyerünk - szeletelve. Mindez semmibe nem kerül.
Az én nagy számokhoz szokott agyam nagyjából az 10. termékig bírja kalkulálni az összeget - egy kínszenvedés ezekkel a tizedesekkel számolgatni, még kerekítve is. És olyan hamar összegyűlik ezekből a nullaegészekből húsz és harminc, hogy sosem gondolnánk.

Mani-mani-mani

Az éttermekben azonban nagyon más a helyzet: azt nehezen ússzuk meg 15-20 euró (3500-5000 Ft) alatt. Egy pizza 8-10 € (2000-2400 Ft) egy olcsóbb, leimeni olasz étteremben, 6-9 € (1400-2000 Ft), ha házhoz hozatjuk. De ha nem pizzára vágyunk, akkor egy olcsóbb helyen is 10-15 € (2400-3500 Ft) körül van egy tál étel. A legtöbb étteremben érdemes sört inni, mert egy korsó sör 3 € (700 Ft), míg egy pohár bort legalább 4-5 euróért (950-1200 Ft) mérnek. Az üdítő és az ásványvíz sem sokkal olcsóbb ennél.

Jómagam sokáig nem értettem, miért van ilyen óriási ugrás az alapanyagok illetve az étteremi csemege között, de egy kedves kollégám rávilágított az amúgy banális megfejtésre: a hozzátett emberi munka (szolgáltatás) az, ami errefelé sokkal többe kerül.

Ajró

A benzin most épp 1.65 € (kb. 395 Ft), ami soknak tűnhet, ha az ember nem próbált még tömeg- vagy vonatközlekedni. Egy villamosjegy 2.20 euró (530 Ft) ugyanis, legutóbb ennyiért mentem két megállót. Egy RheinNeckar havibérlet 65 € (kb. 15600 Ft), ám ezzel az S-Bahnt és vonatot is használhatjuk korlátlanul a Rhein-Nekcar régióban. Illetve van 5 euróért (1200 Ft) napijegy, amiért az ember aznap bármennyit utazhat szintén ezen területen. Ezek után az ember újraértékeli a BKV árait, ugye?

A vonatjegyek elképesztően drágák, egy normál jegy innen Münchenbe 100 euró (24 ezer Ft) körül kapható, ez olyan 350 kilométeres távolság, habár a kollégák szerint néha ki lehet fogni jó akciókat. Ezzel szemben ugyanennyiért vehetünk repülőjegyet a Lufthansától Bécsbe és vissza - épp ennyibe került az enyém. Sőt, Budapestről a ryanairrel még ennél is olcsóbban ide- s hazarepülhetünk. Shuttle a reptérre viszont majd egy újabb 100-as. Nem értem a képletet, segít valaki?

Heidelberg központjában egy hotelszoba reggelivel 80-100 €/éjszaka/fő (20-24 ezer Ft), a környező falvakban 50-70 € (12-17 ezer Ft), viszont 30-40 euróért (7-10 ezer Ft) is találni fogadókban szállást.

Ezen kívül Ikeában jártam még, ami szintén hasonló árfekvés, mint nálunk - habár ebben közrejátszik a jelenlegi rekord euró-forint árfolyam. Viszont nem tudtam magamnak gyönyörű akciós ágyneműt venni, mert az itteni párnák mérete 80×80 cm a hazai 50×60 centihez képest.

Hogy összehasonlíthassam a fricceket a sógorokkal, az előző hétvégén Bécsbe utaztam.  Najó, igazából ez egy nagyon régen lefixált találkozó volt, de ha már ott jártam, ellátogattam a Hundertwasser-házhoz, illetbe a schönbrunni állatkertbe.

Valamiért azt hittem, hogy a Hundertwasser-ház egy bejárható kiállítás, holott egy lakóház, melyet Jozef Krawina építész és Hundertwasser az 1980-as évek közepén egy "kicsit feldobott" - pontos neve tehát Hundertwasser-Krawina Haus.

Hundertwasser-ház

Hundertwasser úgy gondolta, hogy minden terület a szabad ég alatt a természeté, melyet az ember épületeivel elvesz tőle - így azt valamilyen formában vissza kell adni neki. Ezért a házban minden olyan vízszintes felületet, melyet eső és hó érhet, növényekkel borítottak. A ház megjelenése az évszakok váltakozásával változik: télen hó borítja, és a növényzet hiányában az épület maga dominál, míg tavasszal és nyáron elborítja a zöld, ősszel pedig a sárgás-vöröses növényzet. Tényleg bámulatos.

Természet és ember

 
A bolond művész másik ismert szívfájdalma az volt, hogy az épületek homlokzatán minden lakás egyforma. Hogy egyedivé tegyük őket, szerinte ki kell hajolnunk az ablakokon, és ameddig a kezünk elér, a külső falat valami vidám színre festeni. Erre egyenesen felszólította az embereket. Ebben a házban nem marad titok senki számára, melyik lakás mettől meddig ér, ugyanis azokat más színnel jelölte, a határokat pedig fekete vonalakkal is megerősítette.

Semmi egyhangúság

A ház belsejében játszószobák, kacskaringós folyosók és gyönyörű mozaikok találhatók, de ezeket csak az ismertetőkönyvekben láthatjuk. A bejárati ajtó melletti táblán a lakók megértésünket kérik, amiért nem tudják a naponta odalátogató százakat beengedni. A ház előtti padokra lepihenve viszont korlátlanul lehet nézelődni, és figyelni szökőkút körül rohangáló gyerekeket.
A homlokzat egy részén pedig sajátos emléket állítottak az eredeti háznak.

Ilyen volt - ilyen lett

 

A shönbrunni állatkert hatalmas, napokat el lehetne ott tölteni - egy kisvasútszerű busszal is lehet közlekedni benne. Mi elsősorban az ifjúságra voltunk kiváncsiak: egész Bécs a kis jegesmedvékkel és a pandakölyökkel van kiplakátolva. Sajnos ez utóbbi egy fa tetején horpasztott, az előbbiek pedig már nem is voltak olyan kicsik, mégis mindenkinek ajánlom, hogy látogasson el, mert nagyon megéri.

Zoomobil

Mivel itt az állatoknak többnyire megfelelő méretű és minőségű életteret biztosítanak, ez gyakran azzal jár, hogy a látogató hoppon marad. De mennyivel érdekesebb egy egészséges farkas, amelyik az árnyékban hűsöl, mint egy depressziósan fel-le sétáló, pici kalitkába gyömöszölt tigris! A hőség miatt viszont sem farkasokat, sem nagymacskákat nem láttunk. A jegesmedvék viszont úgy tűnik, szeretik a hőséget, mert a kánikula ellenére mind mutogatták magukat.

Vizes jeges

Persze gyakran úszkáltak, sőt, fagyasztott zöldséget falatoztak.

Hűsítő falatok

A legviccesebb persze mindig az, amikor az állatok valami illetlen dolgot csinálnak. A látogatók nagy örömére az egyik jeges is beleürítkezett a saját fürdőkádjukba. Hihi.

Nagy örömünkre rengeteg pingvin volt, több típus is: király, császár, illetve a képen látható. Ők is igyekeztek a vízben maradni.

Egy sima, egy fordított

Sok interaktív program is volt: fókasó, láttunk sok etetést, koalaméricskélést, amihez egy fiatal srác mindent elmagyarázott, és mesélt is a koalákról érdekességeket. Az ilyesmi minden állatkertbe elkellene.

Bécs gyönyörű város, és tele látnivalóval - egy élet is kevés lenne végigjárni.

"Aki idegenben él, üres térben lépeget magasan a föld fölött, és nincs alatta védőháló, amit az embernek a saját hazája nyújt, ahol rokonai, kollégái, barátai vannak, s ahol játszva megérteti magát a nyelven, amit gyerekkora óta ismer."
/Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/

Az a legnagyobb baj, hogy Kunderának igaza van. Éppen elég baj, hogy az ember családja, barátai és kollégái oly messze vannak, de az a fránya nyelv!

Jómagam németül a legkevésbé sem beszélek, egyetlen mondatot tanultam meg eleddig egész életemben: "Das ist der einzige Satz, den ich auf Deutsch kann". És ez sajnos így is van. Persze az ember azért megért szavakat, de csak akkor, ha valami hochdeutsch-szerűt hall, nem azt a sesegős rettenetes dialektet, ami ezen a környéken dívik (aszongyák ismöste, meg najncis). Ígyaztán azzal a naiv vággyal érkeztem a friccekhez, hogy angolul majd gond nélkül megértjük egymást.

Nem így lett. Legelébb azzal kellett szembesülnöm, hogy nem beszél ám itt mindenki angolul. Persze gondoltam én, hogy az utcán nem fog a nép ugrálva örülni, hogy velem gyakorolhat, de hogy egy hotelhez tartozó apartmanház folyosóján az legyen kiplakátolva, hogy "Put the light out, please", az azért mégiscsak meglepő. Kézzel lábbal azért meg lehet tudni, amire az ember kiváncsi, de nem így gondoltam én ezt.

Kicsit lassabban esett le azonban a második tantusz: hogy ezek a friccek nem is nagyon szeretnek angolul beszélni! Mert hogy ők maguk között németül mondják, azt én értem, de mikor elhívnak engem ebédezni, és én ülök ott köztük, ők meg mondják a magukét, az egy kicsit olyan rossz, na. Társaságban idegenek általában megkérdezik, hogy beszélsz-e németül, de ez nem jelenti azt, hogy akkor ők nem fognak egész este németül beszélni a fejed felett, tudomást sem véve rólad. Erről beszámolókat is hallottam, de magam is tapasztaltam. Persze van ám kivétel, meg van, hogy mégis van kedvük, csak ritkán. Ezt is rosszul gondoltam.

Így ha valaki hosszabb időt szeretne errefelé eltölteni, csak azt tudom tanácsolni, hogy TANULJON MEG NÉMETÜL! Úgy biztos sokkal könnyebb.

Vasárnap átruccantunk Franciaországba, és Annamarival meglátogattuk Európa fővárosát: Strasbourgot, vagy német nevén Strassburgot.

Strasbourg

Hiába van német neve is, ez egy csudálatos francia városka. Azt hiszem, el tudnám érte cserélni Heidelberget, de ezen azért egy kicsit még gondolkodnom kell. A nyelvi környezet mindenesetre szimpatikusabb, ezt kár is lenne szépíteni. Viszont sokkal szutykosabb és zajosabb (a franciák feltűnően többet beszélnek, mint a friccek), így rögtön otthon éreztük magunkat.

Notre Dame de Strasbourg

Az óváros varázslatos, és már messziről látni a Notre Dame de Strasbourgot, azaz a székesegyházat, melyet ma már házak ölelnek körül. Megittunk egy kávét a közelben, és közben az elképesztően vékony, rozoga házakat tanulmányoztuk a környéken.

Sok jó ház kis helyen is elfér

A pihenő után betértünk a hűs katedrálisba, és megcsodáltuk gyönyörű színesüvegeit. Ezután szereztünk egy turistatérképet, és elmentünk a közelben levő Rohan Érseki Palotába. Ezúttal kihagytuk az archeológiai és szépművészeti kiállítást, és helyette az épület szobáit jártunk végig (melyekben mindenhol eredeti másolatok voltak kiállítva - tudja valaki, hogy lehet egy másolat eredeti?). Az idegenvezetés érdekesen volt kivitelezve: egy salátaállagú tájékoztatót lehetett elvenni a bejáratnál, melyet olvasgatva az ember néha megtudott valami érdekeset. Mi azonban már az első teremben nem találtuk a négy elemet, ami állítólag ott volt - szerintem átvertek minket a salátával.

Színesüveg

Ezután órákon át bóklásztunk a városban - a városháza közelében például egy kortárs művészeti kirakodóvásárba botlottunk, ahol elképesztően jó festményeket, és mindenféle egyebet nézegettünk. Vettem is egy gyönyörű medált - útitársam mondjuk nem nagyon tudta értékelni, de ez legyen az ő baja! :) A várost nem tudtuk megunni, inkább fáradt lábaink és korgó gyomrunk vezetett minket egy étterembe, ahol megebédeltünk, majd úgy döntöttünk, hogy ideje hazaindulni.

Európa Parlament

Hazafelé azért még beiktattuk az Európa Parlamentet, amit körbejártunk. Annamari közben elmesélte, hogy a németek még nem zúzatták be a szép márkájukat, mert nem bíznak annyira az ajróban. Azért én remélem, hogy ez csak túlzott elővigyázatosság a részükről.

1958-2008: az Európai Parlament 50 éves

Visszafelé megkerestük még a magyar lobogót az épület előtt, és hazaindultunk. Közben francia rendőrbácsik segítségét is kértük, mert nehezen találtuk meg az Allemagne-ba vezető utat, de miután eligazítottak minket, gond nélkül hazaértünk. És még a meccs előtt, hálistennek. Habár a nagy ünnepelés ezúttal elmaradt - gondolom már mindenki tudja, miért.

Az Európai Unió országai

 

További képek: http://indafoto.hu/friccekfoldjen/strasbourg

Boogie-nak ajánlom. ;)

Bátran leszögezhetjük, hogy a németek nemzeti eledele a kalbász, azaz wurst, ahogy errefelé hívják. Van piros színű, meg fehér húsú - ez a bratwurst, ami a legjobb szerintem. Ezt grillezik, főzik, sütik, és persze ezt is nyakonöntik néha valami szósszal. Na, ezt a nyakonöntést nagyon szeretik még. Hallottam már a "barna szószról", de aztán rá kellett jöjjek, hogy vajmi keveset tudunk a német gasztronómiáról, mert a barna színű szószok nem mind ugyanolyan ízűek. Van fűszeres, meg édeskés, és néha nem barna, hanem fehér, mert tormából van.

Bratwurst

Sok zöldséget esznek, legalábbis a céges kantin tanúsága szerint, aholis az ételek zöme növényi eredetű, kezdve az utánozhatatlan salátabárral. A húsokat inkább párolják vagy főzik, és olajhoz ha nem muszáj, nem nyúlnak. Sőt, a rántott szeletek vastagságát figyelembevéve még a rántás előtt is párolnak, mert nem létezik, hogy egy másfél centi vastag sertéshússzelet (csontostul!) átsül az olajban. A klopfolás tehát magyar szokás. És egy kedves ismerősömet kell idéznem, aki Németországról úgy nyilatkozott, hogy az a legnagyobb baj vele, hogy "még zsír sincs a húson". Ez tény, habár szerintem ez a legkevésbé sem baj.

Ha az ember megvizsgálja az étteremválasztékot, arra kezd gyanakodni, hogy a németek is beleunnak néha a kalbászba, mert rengeteg olasz étteremmel találkozom, akármerre járok. Meg törökkel, kínaival, indonézzal...

Ami nagy divat errefelé, az a bárbekjú. Egy igazi fricc minden héten legalább egy BBQ partin vesz részt, ahol is főleg wurstot, de egyéb sztéket is megsütnek roston. Amit ezelőtt soha nem láttam, de ittartózkodásom alatt már másodszor: alufóliába csomagolt, esetleg ízesített (bazsalikomlevél, paradicsomkarika) juhsajtot is grilleznek. Na, ez valami mennyei! A BBQ elengedhetetlen tartozéka még a tészta-, és mindenféle egyéb saláta.
Heidelbergben van olyan park, ahova a családok hétvégenként kivonulhatnak sütögetni.

Németországban sokféle élelmiszerboltot találunk, de főleg közepes méretűt. A nálunk látogatást tett német kollégák többsége elámul az Auchan méreteitől. Pedig ők kisebb helyen megoldják ugyanazt, sőt - nekem valamiért az az érzésem, hogy sokkal bővebb a választék errefelé. Már ami az Edekát illeti, mert Lidlhöz, Penny Markethez és Aldihoz mindeddig nem volt szerencsém.

Az Edeka akkora méretű lehet, mint nálunk egy Match, de a szárított paradicsomkarikáktól a licsiborig (a tű-cérnán át) mindent megtalálunk benne. Zöldségféléből is számtalanféle van, de bevallom, olyat még nem sikerült vennem, aminek íze is volt. A legnagyobb csalódás a csodálatosan kinéző, ámde teljesen fűízű újhagyma volt. Még mindig kallódik pár szál a hűtőmben. Ó, ha ezek egyszer bevásárolhatnának a Lehelen!

Ám a tejespult mindent visz. Annyiféle joghurt van erre, hogy az ember nem tudja eldönteni, melyiket vegye. Az én kedvencem a Landliebe márkájú, amit félliteres üvegben lehet beszerezni, és a hagyományos ízek mellett van szedres, áfonyás, citromos (nyam), illetve mogyorós és sztracsatellás is azoknak, akik szerint a joghurtnak nem csak gyümölccsel van értelme (szerintem de). A tej errefelé vagy 1,5%-os, vagy 3,6%-os - a nálunk normálisnak számító 2,8%-nak nyoma sincsen. És perceken keresztül lehet válogatni a vajak, vajkrémek, sajtkrémek, sajtok közül. Vagy még tovább.

Nem én fotóztam, de ezek szerint másnak is ízlik

A hentesurak friss felvágott és hús mellett főként pácolt húsokat tartanak, ami mehet azonnyomban a grillrácsra. A paprikásszalámi errefelé hiánytermék.

Rengeteg bio-élelmiszer kapható, és nem ám elkülönített szekcióban, hanem mindenhol. Van biotészta, biojoghurt, biotej, biosajt, bioalmaecet... mindenből van bio. Kicsit drágább, de nem vészesen. És majd mindegyik alatt ott a jelszó: "Bio? Logisch!". Hmmm.
Ezzel szemben ennyi konzerves, fóliázott, zacskós, dobozos és mélyhűtött félkész ennivalót én még életemben sehol nem láttam. A logika a biopolcon marad.

Aztán ha az ember választott a százféle tea és ötvenféle kávé közül, és egy RitterSportot is a kosarába helyezett, elérkezik az üdítőkhöz. Errefelé nem divat sokféle ásványvizet tartani, tán csak 1-2 féle van, viszont üdítő annál több. Valamiért nem a kóla meg a fanta a sláger, hanem gyümölcsös, szénsavas üdítők. A legnépszerűbb persze az ApfelShorle, azaz az almaléfröccs (60%-os gyümölcstartalommal, nálunk az almalénél mi is a helyzet?). Ami zseniális, én most azonnal bevezetném otthon is. De van nagyon sok cukormentes és cukros, teás és gyümölcsös itóka, az ember csak győzze végigkóstolni. És figyelem, majd minden műanyag üveg visszaváltható! Nem, nem a vastag szürke izéről beszélünk, hanem a hajszálvékony pillepalackról. Sőt, egy üveg ásványvíz esetén a műanyagüveg többe kerül, mint a víz! Minden olyan üveg, melyre a "Phand flashe" ikont rajzolták, pénzért visszavihető. Először persze nem értettem, hogy a takinéni az apartmanban miért hagyta a kredencen az akkurátusan összelapított műanyagpalackot. Aztán ez szöget ütött a fejembe, megnéztem a számlát, ahol külön tételként szerepel. Körbeérdeklődtem, és tényleg: vissza lehet vinni. Mostanra már jelentős összeget fektettem műanyagpalackba (egy pille 25 cent, ami ha jól számolom, 60 Ft!), de visszavinni még nem próbáltam, nem találtam ugyanis eleddig az ótómatát. De ami késik, nem múlik!

Az itteni Edeka kijáratánál pedig egy biopékség van, nagyon finom pékáruval. Nem annyira az édes sütemények mennek, hanem a különféle zsemlék és kenyerek, ezek is inkább barnalisztből.

Szóval a választék nagy, dehát sehol egy jó kis tejföl, túró, ízes paradicsom, és egyáltalán... semmi magyar. Kínától Olaszországig van itt minden, de sehol egy Erős pista vagy túrórudi. Szomorú.

Heidelberg egy elbűvölő kisváros. Olyan markáns hangulata van, hogy az utcáin sétálgatva minden alkalommal úgy érzem, az egész életemet le tudnám élni itt. 

	Heidelberg
	Alapítás éve	1196
	Népesség	142 993 (2005)
	Terület	108,83 km²

A várost a Neckar folyó szeli ketté. A folyó déli partján az óváros (Altstadt) fekszik hangulatos, macskaköves utcákkal, és gyönyörű, régi házakkal. 3 hídon is átmehetünk a Neustadtba, azaz az újvárosba, ezek közül egy, a legrégebbi (Alte Brücke) csak gyalogosoknak és bicikliseknek van fenntartva.

Neckar, Alte Brücke

A város története 600.000 évre vezethető vissza, amikoris itt élt a Homo Heidelbergensis, a neandervölgyi előember őse. Höh. Állkapocscsontját 1907-ben találták meg, és ez Európa egyik legjelentősebb archeológiai lelete.

I.e. 5. században kelta erőd, a 3. században pedig egy római telep állt itt. A mostani Heidelberg a wormsi püspök hűbére volt, 1196-ból származik az első írásos emlék, melyben városként említik, ezért ezt tekintik alapítása évének.

Városháza

2004-ben a lakosság 82%-a dolgozott a szolgáltatóiparban, ami a városba látogató elképesztő mennyiségű turistának köszönhető (3.5 millió látogató évente). Az egyik kollégám elmondása szerint ha Ázsiából Európai-körútra érkezik egy csoport, a túra rendszerint a következőképpen indul: Frankfurtból elhozzák őket Heidelbergbe, hogy lássanak egy igazán szép, németes kisvárost. Közel a svájci határ, tehát másnap oda látogatnak el, majd irány Párizs. Így aztán érthető, miből él meg a főutcán (Hauptstrasse) egy főleg karácsonyfadíszeket árusító bolt. Nem ám boltocska, ritka nagy hodály, a leggiccsesebb kirakattal, amit valaha láttam!

Jobb oldalon Vetter cégér, az utca végén az Alte Brücke

Heidelberg egyetemi város, így garantált a rengeteg, pompás söröket kínáló kocsma és club. :) Az egyik leghíresebb söröző a Vetter, itt mérik a világ legmagasabb alkoholtartalmú sörét (33%), mellyel bekerültek a Guiness rekordok könyvébe.

A város legfőbb nevezetessége azonban a heidelbergi kastély, amely az óvárosban egy magas dombon - a Geisberg egy nyúlványán, a Jettenbühelen - áll.

Heidelbergi kastély

Imádom ezt a várat, nem tudom elmagyarázni, miért. A félig leomlott bástyákkal és az üresen tátongó ablakokkal tűzdelt, magányosan ácsorgó falaival szerintem nagyon különleges.

Kastélybelső

A kastélyba egy tüdőpróbáló kaptatón is fel lehet jutni, de múlt héten a kényelmesebbik megoldást választottuk, és siklóval mentünk föl.

Út az alagúton át

Egy harmadik leggel zárom az első (és biztosan nem utolsó) Heidelberget bemutató posztot: a kastélyban található a Grosses Fass (mielőtt bűnös gondolataid támadnának, olvass tovább!), a világ legnagyobb olyan fahordója, melyet valaha borral töltöttek. Egészen pontosan 221.000 litér bor fér bele.

Kastélyrom

 

Az ember egy hosszú út előtt jól felszerelkezik. Viszi a kis bankkártyáját, még hitelkártyát is csináltat mellé, hogy legyen hova eladósodni... De a németek hálistennek vigyáznak rám, mint az őrangyal! Szinte sehol nem lehet ugyanis Mastercardot használni, sem Visát, sem semmilyen olyant, amit nálunk a bankok adnak. EC-karte, ez a sláger.

Persze, a helyükben én is olyat használnék, ugyanis azzal tényleg semmi pénzbe nem kerül a fizetés meg a pénzfelvét (se nekik, sem a kereskedőnek), ígyaztán a legtöbb élelmiszerboltban, Media Marktban, meg a legtöbb olyan boltban, ahová az ember betérne, csak ezt fogadják el. A pénztároslyányok néha azért kecsegtetnek reménnyel, mert nem veszik észre, hogy a kártyán, amit mi nyújtogatunk, nincsen csip, és megpróbálják,de persze mindig belebuknak.

A szerencsés Clara Schumann, aki mindenhol fizethet gond nélkül

Az EC-kártya elődje a Eurocheque néhai fizetőeszköz mellé adott kártya volt, amit azonban 2002 óta nem fogadnak el sehol, már az eurósekket. De erről a wikipédia ír sok okosat, akit érdekel, elolvashatja.

A hotelok, és egyéb, kifejezetten turistaközönségre számító intézmények persze elfogadnak bármilyen kártyát, nade tőlük nem vehetek tejet! Az éttermek meg leginkább semmilyen kártét nem preferálnak.

A pénzfelvét megfelelőképpen horror összegbe kerül errefelé, Erstéék éppen 1,5%+1000 Ft-ot kérnek érte. Ilyen baráti százalékos díj mellett még azt sem nagyon mondhatom, hogy a középárfolyamon számolt ajró mián olyan nagyon jól járok.

Á, megint a bank nyer, így van ez mindig. Aki ide jön, hozzon sok kápét, mert az a biztos!

Ma két kedves kollégával Sinsheimbe látogattunk, amely az ott működő Technikai Múzeumról híres. Bevallom, olyan nagyon nem lelkesedtem ezért a célpontért, mivel ez mégiscsak fiúknak való program ;). De így utólag örülök, hogy ott lehettem, mert zseniális volt.

Concorde a tetőn

A múzeum két óriási, hangárszerű épületből áll, és mindkettő dugig van tömve látnivalóval. Sőt, a tetőre is érdemes felmenni, ahol bejárható repülőgépek (pl.: Concorde, Tupoljev) vannak kiállítva.

Concorde - pilótafülke

Mivel ma rekkenő nyári hőség volt, ezekben a gépekben is hihetetlenül meleg volt, mindazonáltal nagyon klassz volt végigsétálni rajtuk. De klausztrofóbiásoknak illetve tériszonnyal küzdőknek nem ajánlott program. És hiába vannak alátámasztva ezek a nagy madarak, azért rendesen kilengtek, ahogy végiglépkedtünk bennük.

Air France - repülünk!

 
A hangárokban aztán órákon át bolyongtunk. Többszáz autót láttunk: nagy amerikai kocsikat, a ma ismert márkák első modelljeit: gyönyörű Rolls Royce-okat és Mercedeseket... de természetesen a legújabb Ferrárik és Porschék is ott sorakoztak. Ám engem igazán ezek a réges-régi automobilok nyűgöztek le.

Egy piros szépség

 

"Oh Lord, won’t you buy me a Mercedes Benz?"

 

Gengszterfazon felülről

 

Rolls Royce angyal

Külön szekció volt természetesen az egykori és mai formaegyes autóknak.

Hatalmas készletük volt katonai járművekből is: repülők, tankok (nem is tudtam, hogy ennyi féle van) jobb és rosszabb állapotban; illetve töltények, bombázók...

M59 - Elvis is ült ilyenben, mikor Németországban állomásozott

És sok mozdony: életnagyságú, és egészen pici is.

Óriási terepasztal

Aztán mi volt még... motorok, biciklik, traktorok, úthengerek, caterpilar buldózer; és nem csak járművek, de régi zenegépek, varrógépek... elképesztő volt! Több, mint 300 fényképet csináltam, és a 10%-át sem fényképeztem le a kiállított daraboknak.

Indian Power Plus

 

Mi amúgy kombinált jegyet vettünk, amivel a kiállítás mellett az IMAX moziba is bemehettünk. Aki még nem járt ilyen 3D-s moziban, az pótolja be mielőbb, mert fantasztikus! Ez már régen nem a piros-zöld szemüveges, a tévéből kicsit kidomboruló valami. A vászontól az ember orráig vetítenek, és aki azt gondolja, hogy nem kapkodja el a fejét, mikor a cápa felé úszik, az téved. :) A cápát sajnos csak a bemutatóban láttuk, de a tenger mélyén játszódó film lehet az igazi mégiscsak - most a Space Stationt néztük meg, ami szintén nem volt rossz. De itt végülis nem a filmen van a hangsúly.

Reggel 10 körül indultunk, és este 6 után értünk haza. Egész nap mászkáltunk, és jól elfáradtunk, de megérte.

Hiába nem érdekel a foci, itt nem lehet kimaradni belőle. Oly mindegy, hogy ki játszik és ki nyer, a meccs után minden este autóba ülnek a fiatalok, és órákon át cirkuszolnak a városban. Igen, még itt is, de a Mannheimben lakó kolléga elmondása alapján ott éjjel 2-3-ig megy a dajdaj, úgyhogy alvásról addig szó nem eshet.
Tehát tele az út autókkal, karavánban mennek egymás után. A dudát folyamatosan, vagy szaggatottan nyomják. Vészvillogó kötelező, erőssen állatjellegű egyedek a tetőablakon, csóróbbak a normál ablakon vagy nyitott ajtón(!), a menők egyszerűen csak a kábrióból lógnak ki. Persze ordibálnak, sikítoznak, és zászlókat lengetnek. Német, török és orosz zászlók a leggyakoribbak - igen, ez utóbbin én is meglepődtem, de a törökök után az oroszok képviseltetik még magukat nagy számmal Németországban - a környéken legalábbis.

Cirkusz

Zászlók. Zászlók vannak a kirakatokban, az erkélykorlátra erősítve, és minden harmadik autó oldalán is van minizászló. Minden ötödiken mindkét oldalon, illetve gyakori a bizonytalan nemzeti hovatartozás is - azaz a fent említett nemzetek zászlói tetszés szerint kombinálva.

Zászló (és madár)

Csütörtök este egy kisebb kirándulást tettünk Heidelbergben. Az éttermek vagy üresek (mert nincs TV, vagy mert nem kifejezetten meccsnézős), a másik fele dugig, itt megint rendszeres az ablakból kilógás. Az utcákon zászlóba öltözött emberek, fekete-sárga-piros műhaj, óriáskalap, megamiteltudszképzelni. Arcra kötelezően zászló rajzolva. Még a heidelbergi várba vezető sikló pénztárosain is. :) A legviccesebb focirajongó tábort mégis egy utcasarkon láttuk, akik kipakoltak a macskakőre egy széket, arra egy tévét, illetve kanapét fotelekkel. Én azt mondom, ha valahogy, akkor így kell ezt csinálni. :)

Heidelberg - zászlók

Heidelberg egyik nagy terén pedig itt is van Aréna (ahogy a legtöbb nagy német városban), és óriáskivetítőn nézik a fociőrültek a meccset. Most éppen jó napjuk volt, mert a portugálokat megverték, és ezen azt hiszem, ők csodálkoztak a legjobban. A német kolléganő, aki aznap este az idegenvezetőnk volt, és aki amúgy nagy focidrukker, nehezen akarta elhinni az első gólt. De nagyon kedves volt tőle, hogy ezt a számára fontos estét velünk töltötte, habár nem vagyok biztos benne, hogy egészen véletlenül ültünk be éppen egy óriástévével rendelkező olasz étterembe. :)

Zászlóba öltözve

A német kollégák amúgy két nagy csoportba oszthatók: az egyik részük (focidrukkerek) persze arról álmodnak, hogy megnyerik az EBt, és minden este a TV előtt ülnek. A másik részük (akiket nem érdekel a foci) pedig minden olyan meccs előtt, melyben érintettek, azért szurkolnak, hogy végre kiessenek, mert akkor talán vége lenne a cirkusznak.
Habár ahhoz elébb a törököknek és az oroszoknak is le kéne szerepelniük.

Az elébb éktelen visításra lettem figyelmes, ami a szomszéd kertből jön. De amikor bekapcsoltam a tévét, egyértelművé vált a szinkron a vinnyogás és a meccs között. A törökök játszanak ma este. :)

Az apartman, melyben kiküldetésem idejére meghúzom magam ;), Leimenben, Boris Becker szülővárosában található. Van egy kis nappalija, egy annál valamivel nagyobb hálószobája, szép tágas és ablakos fürdőszobája, valamint az előszobában helyet kapott egy pici konyha is. A mosógépet kerestem egy ideig, de ma meg is mutatták a háziak: az alagsorban van egy komplett mosóhelyiség, számtalansok mosó és szárítógéppel. Megvan a holnapi program!
Biciklit is lehet kérvényezni, az is az alagsorban tárolható. Összességében nagyon klassz kis lakás ez, csak ez a wifi ne szakadozna állandóan. Eddig a legjobb eredmény a "Nagyon rossz" minőségű jel volt, és az is csak percekig tart...
Leimenről később biztosan fogok még mesélni, ha végre felfedeztem magamnak. Az apartman szempontjából fontos azonban megemlíteni, hogy a város északi részén egy cementgyár üzemel, mégpedig a világ ötödik legnagyobb építőanyaggyártó cégének (Heidelberg Zement AG) részeként. A cementgyártáshoz szükséges alapanyagot pedig a városon keresztülfutó pályán, csillékben szállítják. Persze a fejünkre sehol sem pottyanik ebből, mert a csillék alá (ahol szükséges) kis védőtetőt építettek.

Csillék

Ha kiállok vagy kiülök az erkélyre (tényleg, az is van, majd elfelejtettem), egész nap gyönyörködhetek a folyamatban.

Kilátás csillékre

Leimen amúgy egy tüchtig kis városka, a legnagyobb részében szépséges kertesházak állnak, de van egy rendkívül hangulatos óvárosa is.

Leimen - kertváros

Mielőtt valaki kolbász és kerítés vonatkozásában messzemenő következtetéseket vonna le a sarkon található autók számából kifolyólag, ne tegye! Egyszeri alkalom volt. Fogorvoséknál (mert ők laknak ott) vagy buli volt, vagy akciós gyökérkezelés.

Vasárnap, nem sokkal 1 óra után indultunk neki a nagy útnak. Célunk a fővárostól mintegy 900 kmre fekszik, így 9-10 órányi útra számítottunk... nojó, én hosszabbra, lévén legutóbb nem sikerült megtennünk ezt a távot 12 óránál rövidebb idő alatt. A vasárnapi út mégis szerencsésnek volt mondható, mivel a kamionoktól mentes úton, kicsit túllépve a megengedett sebességet (már ahol van ilyen, ugye) nagyon jól haladtunk. És én is a könyvemmel, mert amikor már nem bírtam nézni a kilóméteróra csúnyán kilengő mutatóját, inkább eltakartam vele az arcom.
Ausztriában, nem messze a német határtól azonban lefülelt minket egy motoros zsernyák. Nem vettük észre a 100-as korlátozást (nekem leginkább esélyem sem volt, mert éppen édesdeden szundikáltam a hátsó ülésen :)), és levezényelt minket az 500 méterre levő lejáraton, aholis egy komplett rendőrörs várt minket. Méltányos volt a büntetés, ámde a parkolóban egy másik magyar rendszámú kocsi is állt, mellette az elszontyolodott bajtársak. Igyekszem nem azt gondolni, hogy direkte ránk vadásznak a sógorok.
Németországban megálltunk egy útmenti McDonaldsnál, amit éppen felújítottak, de ez a legkevésbé sem okozott fennakadást a kiszolgálásban: az épület mellett felállított sörsátorban lehetett venni-enni. Ezek a németek nem viccelnek!
Végül sikerült fél 12 körül célbaérnünk. Az apartmanom kulcsát a hotelnél vehettem át: levélben előre megkaptam a kódot, aminek hatására egy kis széfszerűség kiadta a kulcsomat. A széfre egy Frau Nekem címzett levelet is ragasztottak, benne térképpel, amivel könnyedén megtaláltuk a lakást.
Az apartman szuper, minden van benne, ami kell, és semmivel sem több. A vasalót feleslegesen hoztam magammal, de talán semmi mást. A mosógép állítólag a földszinten van, a hétvégén majd felkeresem. És wifi is gyön a falból, csak a kis gépemben nincs hozzá vas, de majd besétálok egy arra kijelölt egységbe, és veszek USBs kütyüt. Addig is aszinkron blogolok, vagy mi. ;)